Nem birtam magammal és vettem egy pár Videoton D255 Opal-t. Eredeti állapot és régi szerelem. Ezt a hangzást kerestem mindig és most, hogy megvan soha nem fogom elengedni. Ez sokkal mélyebb dolog, mint elsőre gondolná az emberfia. Ez valami visszatalálás a valamikori önmagamhoz. Eszembe jut miért is kezdtem el a hobbymat és miféle megelégedettséget okozott. Ráadásul megtanitott arra is, hogy hol kell megállni és megelégedni. Még egy 1978-as Receiver az kéne és akkor minden megvan. Hallgatni pedig bármit lehet rajta, ami nem zavaró. Akár a Bartók rádiót is. Vagy internetes adókat....streamet... CD.t LP-t.

 A zene tényleg nem old meg semmit, de nagyobb öröm, ha jól szól. Most pedig jól szól. Megtanulom lassan, hogy mit-hogy, de a tökéletes, az csak egy illúzió, amit el kell engedni. A boldogságnak neve is van. Yamaha A S-1100. Ezt nem hittem volna, de mégis eljött ez a nap is. Bármire kötöm, minden jó vele. Az LP-t úgy játssza le, mint ha az Isten angyalai énekelnének és hárfáznának... A hátralévő napjaimat úgy élhetem, hogy ha bekapcsolok valamit szólni az örömet okoz. Most már csak normális műsor kellene a rádiókba és a tv-kbe, mert néha kikapcsolva jobb. Legalább úgy kell szólnia a szobáknak, mint a Meze Neo 99 fülesemnek a Dragonfly Cobaltról...

 Beállt a rendszer

Vizhajtó, doki váltás, home office, felnőnek a gyerekek, unom a zenét, szeretnék űjra rugalmas testet, úszni, futni, hegyet mászni és vadászni, csak azok miatt vagyok szomorú, akiket itt hagyok. 

Tudom mindennappal kevesebb és fogy az idő. Ki kell használni amig lehet, mert most van itt. Később nem lesz. A rossz érzés mégis csak az a gondolat, hogy nélkülem mi lesz velük. Nagyon jó, hogy vannak, de jobb lenne sok sok idő múlva, egyszerre elmenni.